2011. március 31., csütörtök

Pitypang pitykék

Vicuska az egész tavaszi szünetet nagyszüleinél tölti a faluban, mert édesanyja szerint ráfér a jó levegő kúra a városban töltött téli hónapok után. Vicus már egy héttel az utazás előtt tele volt izgalommal, hogy milyen lesz a hegyen köszönteni a tavaszt. Ilyenkor a városban is varázsos a parkok és útszéli fasorok látványa, hiszen a hosszú alvás után rövid ébredésük alatt egyik pillanatról a másikra virágfelhők látványával és bódító illatával ünnepeltetik a tavaszt. Így díszítik fel még a legunalmasabb házsort is, és így derítik jobb kedvre a járókelőket, hogy ne csak a lábuk elé figyeljenek a nagy rohanásban. Vicus azonban tudta, hogy a Babókájánál még nagyobb ünnep várja a tavaszt, ott nem csak egy fasor jut neki, ott egy egész erdő, hegyoldal vele örvend a természet ébredésének. Az utazás előtti héten kicsit visszahűlt a levegő és télvégi hűvös eső is esett, Vicus félt, hogy talán nem is utazhat el és el lesz rontva az egész szünete.
            Ahogy megérkezett nagyszüleihez, már nem is volt fontos, mennyire van hideg, vagy mennyit esik az eső, már csak az volt fontos, hogy ne kelljen kibújni Babóka és Papika öleléséből. Papikáról, Vicus nagypapájáról még nem is írtam, pedig volt neki, olyan igazi bajusz alatt mosolygós, dörmögős, csupa szív nagyapja. Beszélgetett az állataikkal, a kertjében a gyümölcsfáival, és Vicus szerint a világon ő tudott a legszebben fütyörészni. A falubeli nénikék szerint a kislány kifogyhatatlan mesélőkéjét csak a nagyapja mesemondó tudása múlta felül. Babó sokszor mondogatta is „ha ezeket összezárnák egy álló hétig elélnének azon, ami zöldségeket összehordanak egymásnak”. Vicus szeretett a gyerekek társasága helyett inkább az öregekkel tenni-venni. Jóllehet nem sok állatuk volt, de a kevés is dologgal járt, viszont Papika olyan lelkesen tudott az állatokról mesélni, hogy Vicus le sem maradt a nyomából akár egész nap. Csak Babóka nógatta sokszor, hogy keresse inkább a magakorúbeliek társaságát.
            Vicus, ha csak tehette, és letudta a kötelező gyerekjátékot, rögtön nekiiramodott a Papikáját felkutatni egy kis faggatózásra. Olyan roppant fontos kérdésekre keresték a választ, hogy mi miért van a világban, és nagypapája tudta, nincs buta kérdés, csak néha hosszú idő telt el, mire megtalálták a mindkettőjüknek tetsző választ.
            Ezen a kora tavaszi napon is mikor Vicus megunta, hogy csak sereghajtó lehet a helyi gyerekek között a fogócskába, nekiindult, hogy megkeresse Papikáját a Nagypart túlsó oldalán elterülő réten. Oda tavasszal hajtják ki a teheneket, mert a hegytető hamarabb zöldell, mint a völgyek hűvösebb, árnyasabb legelői. Nagyszüleinek egyetlen tehénkéjüket Kontesszának hívták, és öreg barátoknak számítottak a nagyapával. Most sem kellet sokáig keresnie őket, ott voltak a mező naposabbik végén. Tesszi csak amúgy komótosan legelészett, ínyencként válogatva minden egyes harapást a tavaszi mező kínálta terítékből. Papika egy hatalmas vadcseresznyefának dőlve fütyörészett. Vicusnak elég lett volna csak az ismerős dallamok után menni, már akkor is megtalálta volna nagyapját három határ messzeségből is. A hűvös szél ellenére csodálatos látvány volt a mező, tele volt sárga pitypangokkal, a nagyapjára pedig úgy hullottak a cseresznyefa fehér virágszirmai, mintha csak téli havazásban álldogálna fütyörészve. Vicus egyszer csak késztetést érzett, hogy karjait kitárva végigszaladjon a mezőn felkavarva a beérett pitypangok pihéit.
– Nézd Papika! Én vagyok szél úrfi, és útnak indítom a pelyheket! Hát nem csodálatos?! – lihegte vidáman Vicus, mire odaért a nagyapja elé.
– Én nem keverném össze a postát, mert még igen nagy baj lehet belőle az erdő szélen.
– Postát? Milyen postát Papi? Nincs is semmilyen levél erre, és Tóni bácsival, a postás bácsival sem találkoztam. – nézett nagy csodálkozó szemeivel Vicus a nagyapjára.
– Hát nem is a mi postánkról beszélek, hanem a Pitypang Pitykék dolgáról, ahol te most jó kis felfordulást csináltál! Te, te szél úrfi! – és alig tudta bajsza alatt tartani kibuggyanni készülő kacagását. – Na, most már mennünk kell, mert Kontesszának évről évre makacsabb a lába. – dörzsölgette meg saját lábát papika – Te is jössz velünk Vicus?
– De Papika kik azok a pitypang pitykék? Milyen dolguk van, és mit kevertem én össze? – ráncolta szemöldökét Vicus. – Kérlek, mond el drága jó Papika!
– No, nem bánom, ha ennyire kíváncsi vagy. Gyere ide, és nézd meg ezeket a pitypangokat itt a lábadnál. Mit látsz?
– Sárga és kerek virágokat!
– Na hát, ha te ezt látod, akkor ez is van itt.
– Miért, nem ez a pitypang? – kérdezte Vicus meglepődve – De mi a Pityke, meg a posta?
– Hát ez az! Ott van minden egyes pitypang tetején, nézd meg jobban! Amikor beérnek, a magok apró esernyőjükkel felrepülnek és a szelek szárnyán hozzák, viszik a mezők híreit. Szerinted honnan tudják az énekes madarak, hogy a Cirmi meddig tud felmenni a fára, és már hol nem éri el a fészküket? Vagy a virágok honnan tudják, hogy mikor kell kinyílniuk? Hiszen az sem úgy megy ám, hogy gondolok egyet és kinyitom a szirmom, és össze vissza csak úgy virágzom a világba. Annak kérem, komoly menete van, színre fajtára meg van az ideje a virágzásnak. –mondta komoly arccal Vicus nagyapja. A kislány pedig úgy nézet rá, mint ahogy a legnagyobb tanítókra néznek a tudásszomjjal felvértezett nebulók az első padból. A nagypapája magyarázatát a kislány olyan komoly képpel hallgatta, mintha az maga a legfelsőbb törvényalkotó természetanya kinyilatkozása volna. Csüngött minden szaván és elhitt mindent, amit az erdőről, mezőről tanított neki édes, drága jó nagypapája. Nagyapja pedig szerette úgy elmondani a természet meséit, ahogy az neki tetszett, nem úgy, mint holmi tudományos értekezés, hanem csak úgy, mint amit egy gyerek is megért. De ahogyan egy kisgyerek, úgy ő is szerette kikerekíteni, hogy azért valami csattanója is legyen történeteinek.
– A pitypangok a tavasz hírmondói, pillanatok alatt beérlelik magjaikat, amikkel üzenhetnek egymásnak a mező kisebb nagyobb élőlényei, hogy mi a teendőjük, vagy mi hír járja az erdőszélen. A természet világának is kellenek a hírek, nekik is tudni kell a dolgukat, pletykákat. Ezek a Pitykék szállítják fűnek, fának, állatoknak és egyéb erdőlakóknak a híreket, úgy ahogy Tereza nénéd, a szomszédasszonyunk szalad nagyanyádhoz, minden percben, amint egy kis újságot szimatol az a horgas, nagy orra. Itt az ég alatt ezek a kis magoncok teszik ezt, és neked nincs más dolgod, csak olvasnod kell tudnod belőlük. Gyere, nézd meg, amit most felkavartál az mind hamarabb fog útra kelni, mint kellet volna nekik. Most jól összekutyulódnak a dolgok, lehet holnap ki fog nyílni a mezőn az összes sárga virág, vagy az összes kék. Tudod, egészen messze is eljutnak ezek a kis pihécskék, és hosszan évről évre is tudnak neked híreket mondani. Ahol leszállnak ott a földbe kerülve befogannak és évekkel később is mesélni tudnak egy-egy szárasságról, vagy korán jött fagyról. Ilyenek ezek a szószátyár Pitykék.
– De Papika akkor, ha ez így van, gyorsan hajtsuk el innen Tesszit, mert megeszi az összes postát! – kiáltott fel kétségbeesetten Vicus. –Mi van, ha épp a rózsaszín virágok nyílási felhívását eszi? Éppen most, és nekem nem lesz gyönyörű színes csokrom nyáron amivel Babókát köszönthetném! Jaj Papika siessünk! – húzta nagyapja kezét egyre aggodalmasabban Vicus a tehénke felé.
– Jaj, bizony amott meg lelegelte a vadcseresznye virágzás híreit, mi van, ha idén nem lesz a cseresznyéből semmi, mert a tehén megette a gyümölcsérlelés idejét szállító felhívást. – ment bele a játékba huncut mosollyal nagyapa, és megindult a tehénke felé, hogy hazafelé vehessék az irányt. – Te is velünk tartasz a posta mentésben, Vicus?
– Hát nem is tudom. Én még egy kicsit körülnézek itt, hátha megtalálom a fő Pitypang postást, vagy Pitykét és bocsánatot tudok kérni tőle a kavarodásért.
– No hát ha így gondolod, de ne maradj soká, mert nagyanyó aggódni fog! – azzal elindult nagyapa, billegő, fáradt léptekkel, hogy hazahajtsa a tehenet, csak az a huncutkás mosoly az nem akart eltűnni pödrött bajsza takarásából.
            Vicus elbóklászgatott még egy darabig a réten, de minden lépésénél nagyon vigyázott, hogy hova és hogyan lép. Rettentően félt, hogy még ennél is nagyobb kavarodást ne okozzon az erdőn-mezőn lakóknak. Egyszer csak hirtelen ötlettől adódóan elkezdte összegyűjteni a beéret kinyílt pitypangokat. A lehető legóvatosabban rakta csokorba, hogy ne repüljenek szét. Már a nap lemenőben volt, de nem mert sietni, nehogy leperegjen az a sok pityke. Ahogy megindult lefelé a hegyi úton, még a kendőjét is a csokor köré tekerte, úgy óvta a legkisebb szellőtől is kincset érő csokrát. Odahaza a nagyapa a lócán ült, dörgölgette fáradt lábát és csitítgatta Babókát, aki a vacsorához terítve egyfolytában zsörtölődött a kislány késése miatt.
–Hol van már az a gyerek! Megint elcsatangolt és már sötét van, a levegő is lehűlt, ha pedig megfázik, az anyja biztos nem engedi ide egy darabig! Én leszek a hibás, meglásd! – morgott Babó, miközben tányérokat rakott az asztalra. Hirtelen azonban kivágódott a veranda ajtaja majd, mint a mennydörgés szakadt fel a belsőajtó és szinte beesett a konyha közepére a berohanó Vicus. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, így kiáltott – Itt a posta nagymama! – és azzal a mozdulattal lekapta a kendőjét féltett csokráról és jó nagyot fújt a pitykék közé, majd, hogy biztosan mind felrepülhessen, pörgött egy nagyot az immáron kókadozó pitypang szárakkal a két kis keze között. Babóka a levegő után kapkodva legnagyobb megdöbbenés közepett csak annyit tudott kinyögni, hogy – Vica, mit tettél! Mit hordtál be a tiszta konyhámba?
– Babóka ezt a mezei Pitypang Pityke főpostásától kaptam, ez mind- mind levél csak neked! Mindegyikre az van írva, hogy a világon én szeretlek a legjobban téged, drága Babókám! – egy nagy ugrással pedig már ölelte is a pihék alól kipislogó, megszeppent nagymamáját. Mindenhová jutott a postából, a lámpára, az asztalra, tányérokba, a kredencre, a sarokban lógó kabátra, de még a sparhelt alatt alvó Cirmi bajszára is. A konyhában még hosszú ideig kavargott a sok szösz, és mindent belepve pöttyözte be a nagymama méltán híres makulátlan tisztaságát, de ekkor már Papika is hangosan kacagott, és közben sepregette az arcáról lefelé a szeretet postáját.

2011. március 17., csütörtök

Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz

Hol volt, hol nem volt… volt egy nagyvárosban nevelkedő kislány. Gyermekként szülei gyakran küldték rokonokhoz vidékre, hogy jó levegőn legyen. A jó levegő lelőhelye, pedig egy hegyközi kis falucska volt. Magas hegyek ölelő karjai közt zsákfaluként bujkált a kíváncsi tekintetek elől. Ahogyan a hegyek kanyargós iránymutatása mentén az erdőkön keresztül halad az ember a falu felé, azt hinné, tán még az idő sem kíváncsiskodik itt, megállt, és csak nagy ritkán indul újra. Mert ide az idő is a jó levegő miatt jár, csak úgy megpihenni.
Igazi szutykolódó, sikongó, pirosan gömbölyű kisgyermekként fedezte fel a meredek hegyoldalak lakóit Vicuska, mert így hívják apró mesekertészünket.
Az egyik őszi hosszúhétvégén, amit megint a falucskában töltött, a helyi gyerekek csapatával nekiszaladtak a Hosszúhegynek, hogy a fiúk fára mászó indiánként kiabálják tele a hegyoldalt. Vicuskát szokás szerint elhagyták, sem fára mászni nem tudott, sem gyorsan hegynek szaladni, így mint az egyik legkisebbet és koloncot igyekeztek elveszíteni félúton. Hátra maradván lelkes énekléssel fedte el, hogy még a szíve is a torkában dobog a félelemtől. Alig töltötte be a hetedik életévét és még elhitte, amit a Babókája esténként mesélt az erdőben lakó szellemekről és lidércekről. Vicuska leült egy nagy fa tövében összegyűlt sárga avarkupacba, és töprengett, merre is van a falucska. Nem volt még hideg, és olyan puha volt az a sok falevél, hogy egyre mélyebben túrta be magát a levelek közé. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami motoszkál a háta mögött. Ahogy ijedtében hátrafordul, látja ám, hogy két levélkupac közeledik feléje. Már majd hozzáérnek a lábához, mikor a fa mögül megszólal egy rekedtes halk hang.
- Nem bántanak.
- Kik nem bántanak? Kérdezte remegve Vicuska.
- Hát Bikk és Makk. Nem bántanak, ne félj!
Ekkor a két kupac falevélből előbújik két hatalmasra nőtt szarvasbogár. Akkora volt a szarvuk, hogy Vicuskának a karja is közéjük férhetett volna. Gyönyörű kékesszürke volt a páncéljuk, és mintha másolták volna őket, olyan egyformák voltak.
- Ó, hát Ők nem bántanak! Rendben, és te ki vagy?
- Én Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz vagyok. – majd kilépett a fa mögül és meghajolt egy földig érő vörös palástos ember, kezében egy hosszú görbevégű sétabottal. Az arca fiatalosan pirospozsgásnak tűnt, de a kezei olyan ráncosak voltak, mint a tölgyfa kérge, egyenes kiállása ellenére olyan magasnak tűnt csak, mint Vicuska.
- Te ki vagy? - kérdezte meglepődve, Vicuska.
- Én már bemutatkoztam, viszont te nem. Te melyik családhoz tartozol?
- Hát a nagymamám családjához tartozom, és Vicuska vagyok. - felelte elpirulva a kislány.
- Nem úgy gondoltam, erdei növények, fák, füvek, ilyesmi családokra gondoltam. Én, mint már mondtam neked, Báró vagyok, és ez a tölgyes itt körülöttünk az én birodalmam. Én nemes tölgycsalád sarja vagyok, az egyik utolsó leszármazottja a Tölgyesvölgyi báróságnak. Minden nap körülnézek Bikk és Makk társaságában, hogy rendben dolgoznak e a fáim.
- Mit dolgoznak a fák? - kérdezte Vicuska meglepődve.
- Te nem tudod? Milyen család az a Nagymama család, ha még erre sem tanítottak meg! - borzadt el a báró.
-. Hát a fák munkájáról nem sokat tudok, de a nagymama szerint ősszel erre vannak a legszebb gombák az egész környéken, meg moházni is errefelé járnak. Jaj, most már tudom, merre van a falucska!- kiáltott fel Vicus.- Erre jártunk mohát gyűjteni Babókával, és nagyon kellemes nyáron itt hűsölni a tölgyfák árnyékában, a fiúk pedig azt mondják, itt lehet a legjobban bújócskázni. - És csak dőlt Vicuskából a szóáradat, a báró nem is bírta követni.
Bikk és Makk is fészkelődött, mehetnékjük volt már, nem szoktak hozzá, hogy az őrjáratuk alatt csak egyhelyben álljanak, de Vicuska fáradhatatlanul csipogott, hiszen végre talált magának hallgatóságot, akik nem futnak el előle.
Egy nagyobb levegővételnél a báró úgy látta, most megszólalhat végre, de még két ilyen lehetőséget szalasztott el, mire Vicus kezdett kifogyni a szuszból.
- No, hát látom sok mindent tanultál már az erdőről, de nekem most fontos dolgom van, mennem kell. Ha akarod, egy darabig velünk jöhetsz. - Majd csettintett egyet az ujjai hegyével, és a két szarvasbogár jobbról és balról is a lába mellé sorakoztak.
Vicuska megtapsolta őket, mert bár félt a két óriás bogártól, de nagyon tetszett neki, hogy milyen fegyelmezetten engedelmeskedtek a báró rövid parancsának.
- Valameddig éppen veletek mehetek, a fiúk már estig úgysem kerülnek elő. Mit kell dolgozni a fáknak ősszel?
- Hát nem látod mennyire kopott a vörös palástom?- kérdezte meglepődve a báró- Úgy tűnik, még egy évig nem is lesz szép új köpönyegem- mondta keseregve.
- Mert a fák varrják a kabátodat? - kérdezte a kislány meglepődve.
- Nem. De ők készítik a kabát anyagához a szép vörös tölgyleveleket. Idén nem lesz vörös levél. Haj- haj.-sóhajtott keserűen a báró.
- De miért nem jó neked más színű kabát? A sárga levél is szép, meg a barna. Anyukámnak is van barna kabátja és nagyon szereti. - próbálta Vicuska vigasztalni a bárót.
- Nekem nem lehet más színű a palástom, csak piros. - És botjával csapkodta a levélkupacokat, így sétáltak keresztül a tölgyes egy részén.
Vicuska megpróbálta jókedvre deríteni újdonsült barátját, ezért mesélt neki arról, mit szokott Babókánál csinálni a jó levegőn, meg hogyan szokták a nagyobb gyerekek elhagyni, mikor elindulnak felfedező túrára az erdőben. Vicuska kislány létére értett nagyon a beszédhez, legalábbis ami az egybefüggő csipogást illeti, kimagasló tehetségnek mutatkozott kortársai között. Mindig volt valami megmosolyogni való abban, amit mondott, vagy ahogyan mondta. Nem volt olyan felnőtt, aki egy kis idő után ne lett volna a rabja Vicus végeláthatatlan szóáradatának.
Tölgyesvölgyi Bendegúz azt vette észre, hogy egyszer csak már nem is szomorú, hanem érdeklődve figyeli a kislány történeteit, amit szinte káoszszerű összevisszaságban fűz egy egyikből a másikba. Mikor is a következő történet felkeltette a kíváncsiságát.
- Tudod nem is csodálom, hogy szereted a piros kabátot, engem is teljesen elvarázsol a piros. Volt egy kedvenc pulcsikám, az is piros volt. Már nincs meg, mert kinőttem, de tegnap csináltam magamnak másik pirosat a fehér kötött kardigánomból. Igaz véletlenül sikerült befestenem, de nekem az lett a világ legszebb pulcsija. Mikor meglátta a Babókám, vagyis a Nagymamám rettenetesen elkezdett nevetni, hogy lesz nekem nemulass, ha anya meglátja, mit műveltem a hófehér kardigánommal, biztosan nem enged ide egy darabig engem. Mondtam Babókámnak, hogy csak finom kék bogyót szedtem, de belenyúlva a zsebembe éreztem a bajt. Szétnyomódott az összes! Nem maradt semmi a szép gömbölyű golyókból, csak egy ragacsos massza lett az én bogyókáimból, pedig hogy szereti azt a Babóka. Átütött a kardigán zsebén, és két éktelen nagy folt lett az egészből, mikor meg a Babóka megpróbálta kimosni, a végeredmény az lett, hogy az egész rózsaszínen piros foltokkal díszlett. Nekem tetszett, igazán, már a bogyókat sem sajnáltam.
- Milyen bogyók voltak azok? - kérdezte hirtelen érdeklődően a báró.
- Töltény! Nem, nem töltény, valamilyen „K” betűs bogyó...
- Kökény?
- Igen - tapsolt ujjongva Vicuska,- szeretnél te is szedni? Tudod, ha nagyon szeretnél piros kabátot bekenhetjük azt is kökénnyel, és akkor a legszebb piros kabát lesz a világon! - hasított ez a nagyszerű ötlet egyszerre Vicuskába, és ujjongva már fogta is a kezét, és húzta maga után a bárót.
- Gyere, a mögött a domb mögött egy egész nagy kökényes bozót van. Csettinthetek Bikknek és Makknak? Nekem is szót fogadnak? Még soha nem láttam ekkora bogarakat.
- Látnád őket egymással viaskodni, mikor ágaskodva egymásba kapaszkodnak, akkor szépek igazán- mosolygott most már a báró.
Megszedték a báró köpönyegének két hatalmas zsebét kökénnyel. Közben csak nevetve figyelte a báró Vicuska újabbnál újabb ötleteit, hogy mit lehetne még befesteni pirosra. Estefelé a báró félútig elkísérte Vicuskát, és megmutatta melyik ösvényen haladva érhet haza. Vicus illedelmesen elbúcsúzott tőle, de előtte még megígértette a báróval, hogy megmutatja majd az új kabátját, ha elkészül.
Mire Vicus hazaért, már nagyon fáradt volt. A Babókája meg is dorgálta, hogy soká elmaradt.
Meleg tejet vacsorázott, megmosdott a kislány, és már be is kuckolta magát a nagy dunna végében Babóka mellett. A nagymamája csodálkozott is, hogy a kislány szó nélkül mély álomba zuhant, és perceken belül csak az édes kis halk hortyogást hallotta a dunna sarka alól.
Másnap reggel későn ébredt a kislány, már egészen világos volt odakint, csak nem akarózott kibújni a jó meleg takaró alól. A nagymamáját hallotta a kapuban beszélni valakivel. Mikor bejött a szobába, megkérdezte Vicuska:
- Ki volt az Babóka, akivel odakint beszéltél?
- Hát csak Bendegúz, az öreg erdőkerülő, a két kutyájával. Elég alacsony növésű, és a faluban nem sokra tartják. Szinte rajong azért a két szutykos kutyájáért, akik mindenhová, mint az árnyék követik. Ráadásul van még egy bolondériája, nem hajlandó csak piros kabátban járni! Micsoda ostobaság?! Férfi létére ilyen cifraság! Ki érti ezt! De nagyon jó lelkű, most is azért jött, hogy itt hagyjon neked egy üveggel a saját készítésű kökény festékjéből. Azt mondta te majd tudni fogod miért. Honnan ismered a bolond Bendegúzt?
- Nagymama! Az biztos Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz! - ugrott ki egyszerre a kislány az ágyból, a hideggel mit sem törődve, és egy ugrással az ablaknál termett, még látta a bárót az utca végén befordulni. Hiába integetett, nem hallotta Bendegúz, csak ment tovább.
- Nagymama Ő a báró volt! Tegnap ismertem meg az erdőben.
- Még, hogy báró, a bolond Bendegúz! - nevetett Babóka, és öreg kis kezeivel szorgosan öltöztette fel Vicuskát, hogy meg ne fázzon, mert biztos, hogy akkor nem jöhet hozzá egy darabig, ha beteg lesz.