Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz

Hol volt, hol nem volt… volt egy nagyvárosban nevelkedő kislány. Gyermekként szülei gyakran küldték rokonokhoz vidékre, hogy jó levegőn legyen. A jó levegő lelőhelye, pedig egy hegyközi kis falucska volt. Magas hegyek ölelő karjai közt zsákfaluként bujkált a kíváncsi tekintetek elől. Ahogyan a hegyek kanyargós iránymutatása mentén az erdőkön keresztül halad az ember a falu felé, azt hinné, tán még az idő sem kíváncsiskodik itt, megállt, és csak nagy ritkán indul újra. Mert ide az idő is a jó levegő miatt jár, csak úgy megpihenni.

Igazi szutykolódó, sikongó, pirosan gömbölyű kisgyermekként fedezte fel a meredek hegyoldalak lakóit Vicuska, mert így hívják apró mesekertészünket.

Az egyik őszi hosszúhétvégén, amit megint a falucskában töltött, a helyi gyerekek csapatával nekiszaladtak a Hosszúhegynek, hogy a fiúk fára mászó indiánként kiabálják tele a hegyoldalt. Vicuskát szokás szerint elhagyták, sem fára mászni nem tudott, sem gyorsan hegynek szaladni, így mint az egyik legkisebbet és koloncot igyekeztek elveszíteni félúton. Hátra maradván lelkes énekléssel fedte el, hogy még a szíve is a torkában dobog a félelemtől. Alig töltötte be a hetedik életévét és még elhitte, amit a Babókája esténként mesélt az erdőben lakó szellemekről és lidércekről. Vicuska leült egy nagy fa tövében összegyűlt sárga avarkupacba, és töprengett, merre is van a falucska. Nem volt még hideg, és olyan puha volt az a sok falevél, hogy egyre mélyebben túrta be magát a levelek közé. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami motoszkál a háta mögött. Ahogy ijedtében hátrafordul, látja ám, hogy két levélkupac közeledik feléje. Már majd hozzáérnek a lábához, mikor a fa mögül megszólal egy rekedtes halk hang.

- Nem bántanak.

- Kik nem bántanak? Kérdezte remegve Vicuska.

- Hát Bikk és Makk. Nem bántanak, ne félj!

Ekkor a két kupac falevélből előbújik két hatalmasra nőtt szarvasbogár. Akkora volt a szarvuk, hogy Vicuskának a karja is közéjük férhetett volna. Gyönyörű kékesszürke volt a páncéljuk, és mintha másolták volna őket, olyan egyformák voltak.

- Ó, hát Ők nem bántanak! Rendben, és te ki vagy?

- Én Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz vagyok. – majd kilépett a fa mögül és meghajolt egy földig érő vörös palástos ember, kezében egy hosszú görbevégű sétabottal. Az arca fiatalosan pirospozsgásnak tűnt, de a kezei olyan ráncosak voltak, mint a tölgyfa kérge, egyenes kiállása ellenére olyan magasnak tűnt csak, mint Vicuska.

- Te ki vagy? - kérdezte meglepődve, Vicuska.

- Én már bemutatkoztam, viszont te nem. Te melyik családhoz tartozol?

- Hát a nagymamám családjához tartozom, és Vicuska vagyok. - felelte elpirulva a kislány.

- Nem úgy gondoltam, erdei növények, fák, füvek, ilyesmi családokra gondoltam. Én, mint már mondtam neked, Báró vagyok, és ez a tölgyes itt körülöttünk az én birodalmam. Én nemes tölgycsalád sarja vagyok, az egyik utolsó leszármazottja a Tölgyesvölgyi báróságnak. Minden nap körülnézek Bikk és Makk társaságában, hogy rendben dolgoznak e a fáim.

- Mit dolgoznak a fák? - kérdezte Vicuska meglepődve.

- Te nem tudod? Milyen család az a Nagymama család, ha még erre sem tanítottak meg! - borzadt el a báró.

-. Hát a fák munkájáról nem sokat tudok, de a nagymama szerint ősszel erre vannak a legszebb gombák az egész környéken, meg moházni is errefelé járnak. Jaj, most már tudom, merre van a falucska!- kiáltott fel Vicus.- Erre jártunk mohát gyűjteni Babókával, és nagyon kellemes nyáron itt hűsölni a tölgyfák árnyékában, a fiúk pedig azt mondják, itt lehet a legjobban bújócskázni. - És csak dőlt Vicuskából a szóáradat, a báró nem is bírta követni.

Bikk és Makk is fészkelődött, mehetnékjük volt már, nem szoktak hozzá, hogy az őrjáratuk alatt csak egyhelyben álljanak, de Vicuska fáradhatatlanul csipogott, hiszen végre talált magának hallgatóságot, akik nem futnak el előle.

Egy nagyobb levegővételnél a báró úgy látta, most megszólalhat végre, de még két ilyen lehetőséget szalasztott el, mire Vicus kezdett kifogyni a szuszból.

- No, hát látom sok mindent tanultál már az erdőről, de nekem most fontos dolgom van, mennem kell. Ha akarod, egy darabig velünk jöhetsz. - Majd csettintett egyet az ujjai hegyével, és a két szarvasbogár jobbról és balról is a lába mellé sorakoztak.

Vicuska megtapsolta őket, mert bár félt a két óriás bogártól, de nagyon tetszett neki, hogy milyen fegyelmezetten engedelmeskedtek a báró rövid parancsának.

- Valameddig éppen veletek mehetek, a fiúk már estig úgysem kerülnek elő. Mit kell dolgozni a fáknak ősszel?

- Hát nem látod mennyire kopott a vörös palástom?- kérdezte meglepődve a báró- Úgy tűnik, még egy évig nem is lesz szép új köpönyegem- mondta keseregve.

- Mert a fák varrják a kabátodat? - kérdezte a kislány meglepődve.

- Nem. De ők készítik a kabát anyagához a szép vörös tölgyleveleket. Idén nem lesz vörös levél. Haj- haj.-sóhajtott keserűen a báró.

- De miért nem jó neked más színű kabát? A sárga levél is szép, meg a barna. Anyukámnak is van barna kabátja és nagyon szereti. - próbálta Vicuska vigasztalni a bárót.

- Nekem nem lehet más színű a palástom, csak piros. - És botjával csapkodta a levélkupacokat, így sétáltak keresztül a tölgyes egy részén.

Vicuska megpróbálta jókedvre deríteni újdonsült barátját, ezért mesélt neki arról, mit szokott Babókánál csinálni a jó levegőn, meg hogyan szokták a nagyobb gyerekek elhagyni, mikor elindulnak felfedező túrára az erdőben. Vicuska kislány létére értett nagyon a beszédhez, legalábbis ami az egybefüggő csipogást illeti, kimagasló tehetségnek mutatkozott kortársai között. Mindig volt valami megmosolyogni való abban, amit mondott, vagy ahogyan mondta. Nem volt olyan felnőtt, aki egy kis idő után ne lett volna a rabja Vicus végeláthatatlan szóáradatának.

Tölgyesvölgyi Bendegúz azt vette észre, hogy egyszer csak már nem is szomorú, hanem érdeklődve figyeli a kislány történeteit, amit szinte káoszszerű összevisszaságban fűz egy egyikből a másikba. Mikor is a következő történet felkeltette a kíváncsiságát.

- Tudod nem is csodálom, hogy szereted a piros kabátot, engem is teljesen elvarázsol a piros. Volt egy kedvenc pulcsikám, az is piros volt. Már nincs meg, mert kinőttem, de tegnap csináltam magamnak másik pirosat a fehér kötött kardigánomból. Igaz véletlenül sikerült befestenem, de nekem az lett a világ legszebb pulcsija. Mikor meglátta a Babókám, vagyis a Nagymamám rettenetesen elkezdett nevetni, hogy lesz nekem nemulass, ha anya meglátja, mit műveltem a hófehér kardigánommal, biztosan nem enged ide egy darabig engem. Mondtam Babókámnak, hogy csak finom kék bogyót szedtem, de belenyúlva a zsebembe éreztem a bajt. Szétnyomódott az összes! Nem maradt semmi a szép gömbölyű golyókból, csak egy ragacsos massza lett az én bogyókáimból, pedig hogy szereti azt a Babóka. Átütött a kardigán zsebén, és két éktelen nagy folt lett az egészből, mikor meg a Babóka megpróbálta kimosni, a végeredmény az lett, hogy az egész rózsaszínen piros foltokkal díszlett. Nekem tetszett, igazán, már a bogyókat sem sajnáltam.

- Milyen bogyók voltak azok? - kérdezte hirtelen érdeklődően a báró.

- Töltény! Nem, nem töltény, valamilyen „K” betűs bogyó...

- Kökény?

- Igen - tapsolt ujjongva Vicuska,- szeretnél te is szedni? Tudod, ha nagyon szeretnél piros kabátot bekenhetjük azt is kökénnyel, és akkor a legszebb piros kabát lesz a világon! - hasított ez a nagyszerű ötlet egyszerre Vicuskába, és ujjongva már fogta is a kezét, és húzta maga után a bárót.

- Gyere, a mögött a domb mögött egy egész nagy kökényes bozót van. Csettinthetek Bikknek és Makknak? Nekem is szót fogadnak? Még soha nem láttam ekkora bogarakat.

- Látnád őket egymással viaskodni, mikor ágaskodva egymásba kapaszkodnak, akkor szépek igazán- mosolygott most már a báró.

Megszedték a báró köpönyegének két hatalmas zsebét kökénnyel. Közben csak nevetve figyelte a báró Vicuska újabbnál újabb ötleteit, hogy mit lehetne még befesteni pirosra. Estefelé a báró félútig elkísérte Vicuskát, és megmutatta melyik ösvényen haladva érhet haza. Vicus illedelmesen elbúcsúzott tőle, de előtte még megígértette a báróval, hogy megmutatja majd az új kabátját, ha elkészül.

Mire Vicus hazaért, már nagyon fáradt volt. A Babókája meg is dorgálta, hogy soká elmaradt.

Meleg tejet vacsorázott, megmosdott a kislány, és már be is kuckolta magát a nagy dunna végében Babóka mellett. A nagymamája csodálkozott is, hogy a kislány szó nélkül mély álomba zuhant, és perceken belül csak az édes kis halk hortyogást hallotta a dunna sarka alól.

Másnap reggel későn ébredt a kislány, már egészen világos volt odakint, csak nem akarózott kibújni a jó meleg takaró alól. A nagymamáját hallotta a kapuban beszélni valakivel. Mikor bejött a szobába, megkérdezte Vicuska:

- Ki volt az Babóka, akivel odakint beszéltél?

- Hát csak Bendegúz, az öreg erdőkerülő, a két kutyájával. Elég alacsony növésű, és a faluban nem sokra tartják. Szinte rajong azért a két szutykos kutyájáért, akik mindenhová, mint az árnyék követik. Ráadásul van még egy bolondériája, nem hajlandó csak piros kabátban járni! Micsoda ostobaság?! Férfi létére ilyen cifraság! Ki érti ezt! De nagyon jó lelkű, most is azért jött, hogy itt hagyjon neked egy üveggel a saját készítésű kökény festékjéből. Azt mondta te majd tudni fogod miért. Honnan ismered a bolond Bendegúzt?

- Nagymama! Az biztos Báró Tölgyesvölgyi Bendegúz! - ugrott ki egyszerre a kislány az ágyból, a hideggel mit sem törődve, és egy ugrással az ablaknál termett, még látta a bárót az utca végén befordulni. Hiába integetett, nem hallotta Bendegúz, csak ment tovább.

- Nagymama Ő a báró volt! Tegnap ismertem meg az erdőben.

- Még, hogy báró, a bolond Bendegúz! - nevetett Babóka, és öreg kis kezeivel szorgosan öltöztette fel Vicuskát, hogy meg ne fázzon, mert biztos, hogy akkor nem jöhet hozzá egy darabig, ha beteg lesz.